A titok

Tartalom: The Vampire Diaries. Damon/Elena oneshot. Valami magyart akartam írni, és ez a korhatáros darab született. Nekem attól még tetszik. (: A fic a 14. részben játszódik, közvetlenül azután, hogy Damon és Elena találkoznak Mattel és Caroline-nal a temető környékén. Damon elviszi Elenát a fák közé, és olykor a sötétben érdekes dolgok történhetnek... 18+

---

- A régi temető nem erre van.
Olyan sötét volt, hogy alig láttam túl az orromon, de ismertem a járást az erdőben, és tisztában voltam vele, hogy nem kitaposott ösvényen megyünk, hanem leveleken. Vastag, puha, és kissé nyirkos levéltakarón, és ez rossz előérzetet keltett bennem.
"Gondolhattam volna" - fordult meg a fejemben, bár konkrétan nem tudtam, mire készül Damon valójában. Elvisz egy sötét, elhagyatott helyre, és kiszívja a vérem? A hullámat elássa méterekkel a föld alá? Talán engem is vámpírrá változtat? Olyan kiszámíthatatlan volt, hogy el sem tudtam képzelni, melyik alternatíva a leginkább valószerű.
- Tudom - felelt egyszerűen, és úgy szorongatta a véres tasakot a kezében, mintha az élete függne tőle. Sejtettem, hogy miért hozta magával, és először nem is akartam feszegetni. Most azonban éreztem a vesztem, és tudtam, hogy veszélyben vagyok, úgyhogy kénytelen voltam valami érdektelen dologról fecsegni, hogy teljen az idő.
- Katherine-nek hoztad a vért? - álltam meg egy fa mellett, és úgy döntöttem, hogy nem fogok mozdulni egy tapodtat se, hátha az segít. Nem tudtam, miben tudna segíteni, de úgy voltam vele. hátha.
Mikor feltűnt neki, hogy már nem követem, ő is megállt, és lassan felém fordult. A tekintete ugrált a vér és köztem, majd ledobta az avaros levelek közé a tasakot, és semmitmondóan elmosolyodott.
- Igen. - Finom ragadozó módjára közelebb sétált, kimért léptekkel. A szívem lassan kezdett el hevesebben dobogni, és olyan érzésem volt, mintha teljesen lelassult volna az idő. - De ez téged nem is érdekel, mi?
Nyeltem egyet.
- Megkérdeztem, mert érdekel.
- Megkérdezted, mert félsz - vágott közbe, és már alig két méter távolság maradt csak köztünk.
- Nem félek - jelentettem ki, és bár a torkomban dobogott a szívem, tényleg nem féltem tőle. Tudtam, hogy nem bántott volna, de így, hogy Katherine-től csak pár óra hossza választotta el, nem tudhattam, hogy mennyire beszámítható. Mindenesetre nem mozdultam, de amikor fénysebességgel előttem termett, és éreztem a lélegzetét a bőrömön, egy kissé hátratántorodtam, és ijedten kaptam levegő után.
- Még így sem? - búgta az arcomba, és annyira igyekeztem a szemeire koncentrálni, hogy nem is láttam, ahogy felemeli a kezét, és az ujjaival a nyakamhoz nyúl. Éreztem, hogy lágyan simogatja a bőröm, és a feszültségtől megélénkült a látásom is, így még a vak sötétben is nagyjából ki tudtam venni, hogy az arca eltorzul. Nem rémisztően, de már nem tűnt emberinek, nekem pedig megremegett a térdem.
- Ne erőltesd - búgtam vissza, és halvány mosoly bujkált a szám sarkában.
- Épp visszafogom. - A másik kezét is felemelte, és az arcomat simította végig vele. Az ujjai hűvösek voltak, és a hatalmas gyűrű az ujján jegesen érintette a bőröm. A fekete bőrkabát ujja súrolta az állam, és ahogy egyre gyakorlottabb mozdulatokkal tapogatta ki a nyakamon az ereket, furcsa módon kezdtem elengedni magam. Nem éreztem többé a feszültséget, a félelmet, a bizonytalanságot. Egyedül azt, hogy ez az érzés jó. Nem tudtam, mi ez, de az biztos volt, hogy jólesett.
- Akkor ne fogd vissza - feleltem halkan, és egyre nehezebben esett nyitva tartani a szemeimet. Már csak a száját láttam, ahogy egyre közeledett felém, és meglepő módon nem a nyakamat célozta meg, hanem a számat. Az ujjai elszabadultak a nyakamról és a hajamba túrtak, a jóleső bizsergés pedig végigfutott a gerincemen.
Amint hozzáért a szája az enyémhez, meg sem próbálta visszafogni magát. Éreztem, ahogy a düh és a kétségbeesés kiszáll belőle, mint a cigaretta füstje, ha kifújják, és egész testével hozzám simult. Nem volt erőszakos; finoman hozzádöntött a fához, és a térdét a két lábam közé csúsztatta, hogy fel tudjak rá ülni. Határozottan kényelmesebb volt, de most nem nagyon tudtam ezzel foglalkozni. Nem csak ő élvezte a helyzetet, hanem bűnös módon én is, de nem hagyhattam, hogy a bűntudat akkor ragadjon el. Ott lesz az később is.
Hamar telhetetlen lett - pár perc után már nem volt neki elég a szám, és az ajkaival bejárta az egész nyakam. Csodáltam, hogy ilyen kontrollja van az éhsége felett, holott tudtam, hogy milyen szívesen ízlelné meg a vérem. Nem ajánlottam fel neki, ő nem kért és nem vett belőle; ez nem erről szólt, és ezt ő is tudta. Lassan érintette a bőröm az ajkaival mindenhol, ahol hozzáfért, majd a kulcscsontom felé haladt tovább. Határozottan tetszett, amit csinált, az pedig, hogy közben a kabátom alá csúsztatta a kezét, és ott is felfedező útra indult, csak hab volt a tortán. Nem hiába, volt rá bőven ideje, hogy kitanulmányozza, mi esik jól egy nőnek. Nos, elmondhatom, hogy tökéletesre fejlesztette ezt a tudományát.
- Nincs sok időnk - búgta a fülembe, és kihallatszott a hangjából a türelmetlenség, az éhség. - Még mondhatod, hogy ne - fogta két kezébe az arcom, és hátrasimította a hajam. Most már akkor sem mondtam volna nemet, ha pisztolyt tartottak volna a fejemhez, így csak lentebb toltam a kabátját a vállán, ezzel jelezve, hogy eszemben sincs megállni.
Nem reagált szavakkal a mozdulatomra, csak újra a nyakamba hajolt, és most már nem félt a nyelvét is használni a barangolásban. Sóhajtásokkal díjaztam a tevékenykedését, majd úgy döntöttem, hogy nem fogok túl sokat tökölni, ha időszűkében vagyunk. Rögtön a hasánál kezdtem: benyúltam a hollófekete póló alá, és kitapogatva minden izmot, fokozatosan haladtam lefelé. A medencecsontjánál játszottam egy kicsit, végül meglazítottam az övét. Ez már elég egyértelmű jelzésnek számított, úgyhogy amíg az egyik kezével tovább folytatta a matatást a pólóm alatt, a másikkal igyekezte lentebb hámozni rólam a nadrágot, sikerrel.
Hamar éreztem, hogy kezd már fogyni a hely a nadrágjában, és mivel az időnk folyamatosan fogyott, hagytam, hogy átvegye az irányítást. Szinte rutinos mozdulatokkal ültetett a térdén olyan pózba, ami mindkettőnk számára a legkényelmesebbnek bizonyult, majd szorosan magához húzott, és utána már csak azt éreztem, ahogy belém hatol.
Az érzés semmihez nem volt hasonlítható. Nem csak a színtiszta gyönyör érzete, hanem hallani a hangot, amit kiadott magából, érezni a teste minden rezdülését. Mintha körülöttünk nem lett volna egy egész világ. Minden csak róla, csak rólam, csak rólunk szólt. Ahogy mozdult, néha megremegett a teste, és úgy éreztem, mintha lelket cseréltünk volna. A saját hangomat nem hallottam, a saját mozdulataimat nem éreztem, csak az övét, és kíváncsi lettem volna rá, hogy vajon ez kölcsönös-e, de képtelen voltam megszólalni. Ő irányított, ő tudta, mi történik, és én bíztam benne. Bíztam benne, mert azt akartam, hogy ő is bízzon bennem.
Nem kellett sokat várni addig, amíg az utolsó, legnagyobb hullámok végigáramlottak mindkettőnkön. Levegőért kapkodva dőltem a mellkasára, és bár nem volt meleg aznap éjszaka, de rólam ömlött a víz. Lassan átfonta az egyik karját körülöttem, és mire észhez tértem, már minden a helyén volt. Visszakötötte az övét, majd az enyémet is, és mindezt pillanatok alatt.
- Jól vagy? - kérdezte halkan, én pedig lassan kinyitottam a szemem, és igyekeztem megállni a saját lábamon. Elég bizonytalanul bár, de lábra tudtam állni, úgyhogy biccentettem egy aprót, mire elengedett. A gyönyörtől még mindig nem tértem magamhoz teljesen, és képtelen voltam Damon szemébe nézni, úgyhogy próbáltam elmerülni az avar tanulmányozásában.
- Ezt az egészet el kell felejtenünk - szólaltam meg kisvártatva, de nem moccantam. - Erről senkinek nem szabad tudnia.
Egy ideig hallgatott, majd hallottam, ahogy sóhajt egyet.
- A mi titkunk marad?
Lassan felnéztem rá, majd egy, az övéhez hasonló semmitmondó, mégis keserű mosollyal bólintottam.
- Igen. A mi titkunk.

Oldal: ZITA ÉS ALEX: A titok. (:
Vαмρīrє Đīαrīєی ₣αпƒīстī๏п - © 2008 - 2024 - fanfiction-tvd.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat