A régi idők emlékei

Tartalom: Az 1860-as években, Katherine előtt, Damon szívét megdobogtatta egy lány. Maria Hope Forbes az egyik alapító lányaként rengeteg időt töltött a Salvatore fivérekkel. Egy idő után, Damon a szerelme, Stefan pedig a lelki szemetese lett. A szerelmes pár megegyezett, hogy Damon elmegy a polgárháborúba egy évre, és Maria addig vár rá, hogy az után eljegyezhessék egymást. Csakhogy mikor Damon visszatért, addigra már megjelent Katherine Pierce. 2010. Amaria Hope Forbes, Orvosi Egyetemet végzett lány, aki hosszú évek óta nem érintkezett a családjával. Egy napló elolvasása után azonban visszatért szülővárosába hogy megtudhassa, vajon igaz az, amit Maria Hope Forbes ír a naplójában, az alapítókról, egy sírról, egy bizonyos Katherine-ről, és egy bizonyos szóról: Vámpír...

---

Otthon édes otthon

- Köszönjül Mystic Falls-ban! - olvastam fel hangosan a táblát csak úgy magamnak, amikor elhajtottam mellette. Beletapostam a gázba, mivel minél hamarabba otthon akartam lenni.
Furcsa, nosztalgikusérzés töltött el az ismerős utcákon áthaladva. Mindegyikhez kötött valami apróbb emlék. Amikor még a bandázós korszakomat éltem sokszor csatangoltam mindenfelé a városban, a barátaimmal karöltve. És most, olyan érzésem volt, mint amikor egy-egy ilyen estéről érek haza és várom, hogy az anyám leszidjon, hogy ilyen soká elmaradtam...
A házunk előtt már ismerős "táj" fogadott. A feljárón egy rendőrautó, ami jelezte, hogy anyám még mindig a rend hősies szolgálatában áll. Leparkoltam az út szélén, és még utoljára belepillantottam a tükörbe. Az arcomon izgatottság látszott, szemeim csillogtak. Szakszerűen megvizsgáltam, hogy a sminkem és a frizurám rendben van-e, de az egyszerű natúr sminkem a helyén volt és a göndör hajammal sem történt semmi.  Az anyósülésről kikaptam a táskám, aztán kiszálltam a kocsiból. A fodros rózsaszín ruhám gyűrődéseit lesimítottam, és elindultam a bejárati ajtóhoz.
Haboztam. Nem tudtam csengessek e be, vagy próbálkozzak a nyolc évvel, ezelőtti kulcsommal. Végül az utóbbit választottam, a kulcsomat beleillesztettem a zárba majd halkan elfordítottam és lenyomtam a kilincset. Az előszobába belépve meg kellett állapítanom, hogy tényleg semmi nem változott. Valószínűleg ezen még agyaltam volna egy ideig, ha egy számomra nagyon kedves hangot meg nem hallok.
-          ... nem igaz Caroline. A munkám nem fontosabb, mint te, de egy rendőr életében mindig lehetnek vészhelyzetek, és az hogy le kell, valamit mondanom nem jelenti azt, hogy te kevésbé lennél fontos - hallottam meg anyám fáradt, szomorú hangját.
-          Vészhelyzet? Mindig csak vészhelyzetek. Sosincs rám időd, mert mindig közbe jön valami, és amikor eszedbe jutok akkor is csak öt percig tart a törődésed - kiabált Carolnie akit valahogy nem hatott meg az anyám magyarázkodása.

Hitetlenkedve meredtem magam elé miközben a konyhaajtó felé haladtam. Szinte olyan volt a helyzet mintha egy pillanatra a múltba csöppentem volna ahol tíz évvel ezelőtt ugyanez a párbeszéd hallatszott a nappaliban. Akkor én veszekedtem az anyámmal és én sem értettem, meg hogy neki mennyit jelent a munkája, és hogy mennyire szeret minket. Én is csak azt láttam amit Caroline hogy nincs itthon és nem csinálunk olyan programokat, amit egy normális anya és lánya. Mert az én anyámnak fontos volt a munkája, mert erre tette fel az életét, ahogyan én a gyógyítást választottam. Számomra az, hogy orvos lehetek volt a kiút. Mindig úgy éreztem, hogy az orvoslással megválthatom azokat a tetteket, amikre nem  vagyok büszke. Szégyellem, hogy leléptem itthonról, hogy nem vettem figyelembe az anyám és a húgom érzéseit és hogy ezek után is csak fájdalmat tudtam okozni nekik azzal, hogy teljesen kiléptem az életükből, de amikor egy- egy emberen segíteni tudok és látom a hálát és a köszönetet a szemükben, akkor el tudok feledkezni a rosszról, amit tettem...
Nekidőltem az ajtófélfánk és néztem Caroline-t ahogy dühösen mered az anyámra és néztem a vele szemben állót. Az anyámat, akin csak a szomorúság és a szenvedés látszott, mert úgy tűnik, elveszti a másik gyermekét is.
Nem vettem észre hogy sírok, hogy folynak a könnyeim, csak amikor hangosan felzokogtam és mindketten rám néztek. Elképedve, döbbenten, hitetlenkedve és még sorolhatnám a szinonimákat, hogy, hogyan néztek rám, de azt hiszem, nem tudnám még azokkal a szavakkal sem leírni az érzéseiket. Hüppögve kezdtem beszélni és reméltem, hogy abba tudom hagyni a sírást.

-          Annyira sajnálom. Olyan önző voltam és erre csak akkor jöttem rá, amikor már elvesztettelek titeket. Úgy sajnálok mindent, amit tettem.
- Amaria. - kiáltott fel az anyám, mire (magas sarkúban!) odarohantam és a nyakába vetettem magam. Ahogy öleltem éreztem, hogy megrázkódik, ő is sírni kezdett.
-          Anya... anya. Úgy sajnálom - hüppögtem a vállába.
-          Semmi baj kicsim - válaszolt ő is sírós hangon.
-          Ama?- dünnyögte Caroline aki mintha most ébredt volna fel. Elengedtem az anyámat és vártam a düh kitörését, de az csak nem akart jönni. Megfogtam az anyám vállát és lenyomtam egy konyhaszékre, majd Linny elé sétáltam és meglepetésemre azonnal átölelt.
-          Itt hagytál - mondta.
-          Mert egy önző dög voltam - suttogtam be a fülébe, egy kicsit hüppögve.
-          Miért nem kellettem neked?
-          Jaj, Linny, - szólítottam azon a néven, ahogyan kiskorában is - ne mond ezt. Annyira hiányoztál, de azt hittem, hogy sosem bocsátasz meg nekem és nem volt merszem visszajönni, hogy lássam az elutasítást a szemetekben - őt is lenyomtam egy székre majd leültem a kör alakú asztal másik székére.
-          Mi történt veled? Milyen volt az eddigi életed? - faggatott az anyám.
-          Chicagoba mentem. A Nyarat ott töltöttem Sidney-vel és a bátyjával. Az első hónapban nagyon jól éreztem magam, de aztán elkezdtetek hiányozni. Haza akartam jönni, de féltem, hogy nem fogadnátok vissza, mellesleg merszem sem volt hozzá, hogy újra a szemetek elé kerüljek. Amikor összejöttem Andrew-val, felajánlotta, hogy költözzek véglegesen hozzá. Naiv lányként, hozzá költöztem és azt gondoltam, hogy egy remek pár leszünk, és a kapcsolatunk sokáig tart. A sokáigból végül is három év lett, de örök életemre hálás leszek ezért a három évért. Amikor Andrew-hoz költöztem és elkezdtem kicsomagolni, a kezembe akadt az egyik felvételi lap. A Chicagói Orvosi Egyetem papírjai. Úgy éreztem, hogy így jóvátehetek mindent, és ezért beiratkoztam, szeptemberben pedig elkezdtem a tanulást, és egy komoly és felelősségteljes életet.  El sem tudom mondani mennyire hálás vagyok Andrew-nak. Rengeteget segített tanulni, megoldani a problémáimat, és igazán szeretett. Aztán öt évvel ezelőtt békésen szakítottunk, én elköltöztem és befejeztem a sulit, aztán rezidens orvosként dolgoztam, nem volt könnyű, de szerettem segíteni az embereken. Egy hónappal ezelőtt pedig teljes értékű orvos lettem, fel is ajánlottak egy sebészi állást, de nem fogadtam el. Haza jöttem, hogy itt dolgozzak, mint baleseti sebész, és remélem  amíg kiderül hogy megkapom e az állást, addig befogadtok. Már csak azért is, mert szeretnék véglegesen is letelepedni,és talán családot alapítani...
-          Jaj, édesem - pattant fel az asztaltól az anya és ölelt át szorosan.
-          Örülök, hogy haza jöttél - mosolygott rám Linny.
-          Én is. Ezek szerint, befogadtok, míg keresek egy saját lakást?
-          Nem muszáj elköltöznöd sem - nevetett fel az anyám. - A szobád még mindig olyan, mint régen, havonta egyszer ki szoktuk takarítani, de ágyneműt cserélned kéne.
Miután Caroline-al felhordtuk a csomagjaim és nevetve kipakoltunk, lezuhanyoztam és egészen éjfélig sztorizgattam anyával. Beszélgettünk a régi időkről, a jelenről és a jövőről.  De a beszélgetésünk alatt, végig éreztem rajta, hogy gondolkodik valamin, hogy elmondja-e vagy sem.
Halkan lépkedtem a folyosón, hogy ne ébresszem fel a húgomat, a zajongásommal. Anya úgy öt perce ment el, mert behívták, egy halott lányra találtak az erdő szélén. Az ajtót csendben betettem magam után, majd bemásztam az ágyba. Sóhajtva néztem körül és meg kellet állapítanom, a szobám tényleg semmit sem változott. A drapp és fehér falak, keveredve a rózsaszín kiegészítőkkel és a rengetek képpel.  Mosolyogva nyitottam ki Maria naplóját és kezdtem el olvasni az újabb bejegyzést.
"... és megtudtam, hogy mi az a Tanács, amit már annyiszor hallottam az édesapám szájából, mikor hallgatóztam. A Tanács azokból az emberekből áll, akik megpróbálnak tenni a veszély ellen. Nem tudom pontosan hogy mire is gondoltak, amikor erről beszéltek, de a szavaikból arra következtettem, hogy azok a rejtélyes állat támadások nem is biztos, hogy állattámadások voltak. Megpróbálok minél többet megtudni, mert van egy olyan sejtésem, hogy Katherine is benne van, és ahol ő van, ott van a halál szele is.

1864. Szeptember 17.

Ma megint találkoztam vele és megint keresztülnézett rajtam. Nem értem, mi van Katherine-ben ami bennem nincs. Elismerem, hogy szép, és lehet, hogy vele kedves is, de..."

Oldal: RÉKA ÉS CSILLA: A régi idők emlékei
Vαмρīrє Đīαrīєی ₣αпƒīстī๏п - © 2008 - 2024 - fanfiction-tvd.hupont.hu

A HuPont.hu jelszava az, hogy itt a honlapkészítés ingyen van! Honlapkészítés Ingyen

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat